Mi, magyarok valahogy nem esszük a halat. Pontosabban nagyon keveset. Miközben a halhúsra mindenhol az egyik legegészségesebb élelmiszerként hivatkoznak, és az évi 70-80 kilogramm halat fogyasztó japánok szinte csak harakirivel mennek át a másvilágra (értsd: náluk a legmagasabb a várható átlagos élettartam), mi csak piszkálgatjuk a tányérunkban. Évente egy főre jutó 4-5 kilogrammal valahol az EU végén kullogunk - az uniós átlag több mint 22 kilogramm per év per fő -, és az is sokat elárul a szokásainkról, hogy karácsony előtt fogyasztjuk el a teljes évi halmennyiségünk 35-40 százalékát. Az a fogalom tehát, hogy halbisztró, ismeretlen volt eddig Budapesten, részben nyilván a fenti okok miatt. Úgyhogy amikor ajánlotta valaki a Halkakas halbisztrót, két dologra gondoltam: a kitűnő Google-találati pozícióra a halbisztró szó beírásánál, és a csekély elvárható forgalomra.
Viszont kíváncsi lettem, így el is látogattam a Veres Pálné utca 33-ba, ahol ez a kép fogadott: Nagyon kitalált, hangulatos, régi bisztró benyomását kelti, olyan érzésünk támad, mintha a székeket már harminc éve koptatnák egy francia kisváros lakói. Viszont elég üres volt a hely, egy-két vendég azért beesett, a pult mögött álló tulajdonosok már ismerősökként üdvözölték őket. Nem tudom, tényleg ismerősök voltak-e, vagy csak a törzsvendégeket üdvözölték így, de a levegőben tapintható volt a nemrég nyílt helyek bája. Ahogy rád néznek, mert először lépsz be a helyre, ahogy a menüről beszélnek, amit nemrég találtak ki, és ahogy kínálgatnak, hogy kóstold meg ezt is, ingyen, cserébe a véleményedért. Szeretem ezt a hangulatot, kár hogy általában elmúlik.
Az étlap egyébként rövid, de változatos (a hátoldalán halkakas-képregény is található, kötelező mű), a külföldiek kedvencétől, a fish&chipstől a sült kárász/süllő/pisztrángig mindenféle, de nekem a harcsa gyros tál ütközött bele a retinámba nagy erővel. Az, hogy egy franciás bisztróban magyaros alapanyagból egy görögös gyros-tálat készítenek, megugrotta a kíváncsiságlécet a fejemben, és kötelezett rá, hogy azt rendeljem. Mellé házi szörpöt. A várakozás perceiben kihoztak egy falatnyi füstölt busapástétomot kaporral bagetten, hogy kóstoljam meg azt is. U-profilra vágták a szeleteket, így sütötték ki, szerintem előtte kicsit párolták is, mert a kívül tökéletesre sült, egy vékony kéregben roppanós szeletek belül puhák voltak. Sokan legyintenének erre, hogy ez csak a köret, én akkor tudnék legyinteni rá jó szívvel, ha mindenhol ilyen gondossággal készítenék. A szeleteket belemártogattam a tzatziki és a bazsalikomos paradicsomszószba, igazából nekem ez adta a harcsa gyros gerincét, a többi csak kiegészítő volt.
Az adag nekem épp elég volt, ami azt jelenti, hogy másoknak esetleg kevés lehet, viszont úgy laktam jól, hogy utána semmilyen nehézséget nem éreztem a hasamban. A gyros tálért 1300 forintot fizettem, a szörp decije 80 forint volt. Vagyis az árak teljesen rendben vannak, és ha elsöprő gasztronómiai kalandokért nem is ide járok majd, egy-egy könnyű halvacsoráért mindenképpen bekanyarodok. Szerencsére egyre többen érzik küldetésüknek, hogy a halhúst újra egy azt megillető helyre emeljék, ilyen a Halkakas halbisztró is. Hajrá, így tovább. A Halkakas egyébként nem sokkal a látogatásom után szervezett egy sajtóbemutatót, amire bloggereket, köztük minket is meghívtak. Csaba ellátogatott hozzájuk, de egyben elmondta azt is, hogy már kipróbáltuk a helyet, és abból készül a poszt. Mert az Egy nap a városban többnyire így dolgozik: inkognitóban. Mint Zorro. Vagy valami olyasmi.
