Budapestdecsodas

Attila küldte nekünk a lenti videót, amin Budapest olyan, mint egy igazi filmcsillag. Mint Penelopé Cruz: nemcsak gyönyörű, de tehetséges is. Ugyanis olyan ügyes színész, hogy mindjárt öt másik fővárost is képes eljátszani. Hogy a videó egyes jeleneteit valójában melyik helyeken forgatták, a videó után elárulom, ha ti szeretnétek kitalálni, ne olvassatok előre.

Párizst tehát az Anker köz játssza. A hűvös, kissé magányos, de lassan új életre kelő színész 1910-ben született, az Anker élet- és járadékbiztosító Rt. palotájának üzletsoraként. Itt lakott haláláig Hofi Géza. Londont az Opera hátsó fertálya játssza, a színésznő kissé zavarban volt a felvételeknél, mivel nem az arcára meredt a kamera, ezért a rendező kénytelen volt kiegészíteni játékát egy piros telefonfülkével. Moszkvát a Müpa épülete alakítja meggyőzően. Fiatal kora ellenére - 2005-ben született - nagyon tehetséges, széles, statikus, de tele energiával. Annyira jól alakított, hogy részben Koppenhágát is ő játszotta, csak megvárták a felvétellel estét. Bizonyítékként a háttérben a Nemzeti Hangversenyterem betűi közül rajzolódik ki néhány

. Berlin szerepét még fiatalabbakra osztották, a 2006-os a Duna Tower irodaháznak és a Margit híd nemrég átadott új átjárójának jutott a megtiszteltetés. Ne feledkezzünk meg a statisztákról sem, öt farkas is részt vett a produkcióban. Mindez a Grundfos szivattyúinak bemutatására készült kisfilm volt.

Volt itt fesztivál, vásár, de a legjobb: megnyílt a termelői piac a Szimpla kertben, nem is értjük, eddig hogy voltunk meg nélküle. Brutálisan jó dolog történt a belvárossal. Budapest sokáig csak egy ígéretes terep volt, ami hétvégente zombifölddé változott, néhány kóbor lélekkel, akik véletlenül ragadtak a belváros csapdájában. Aztán megszülettek a piacok, kiállítások, és szépen-lassan eljutottunk odáig, hogy múlt vasárnap sehol sem lettem volna szívesebben, mint a budapesti belvárosban.

Elmondom, sétálgatás közben mire akadtam: az Erzsébet téren, a Gödör környékén például a Wamp nyomult ezerrel, tele volt minden a szórakoztatóan színes portékával. Aztán ahogy tovább sétáltam, belebotlottam a legújabb Die Hard forgatásába. Ilyesmivel persze nem találkozik minden nap az ember, de mégis, múlt hétvégén ott volt. Kis fotózás után a Gozsdu udvar felé haladtam tovább, ahol, most is Gouba volt, mint vasárnaponként mindig: a Wamp állandó, átláthatóbb kistestvére, amit két éve rendeztek meg először, azóta tölti meg élettel az akkor még tökéletesen kihalt passzázst. De nem ide jöttem, haladtam tovább a célom felé a Kazinczy utcán. Ahová meg a Judafest költözött be: lezárták az egész területet, és olyan csodás bulit csináltak a belvárosban, hogy egy teljes napot el lehetett volna tölteni a nyugágyakon, a gyerekkubicban, de leginkább a szerencsejátékokkal. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez miért jó. Megpróbálom felsorolni az érveimet: egyrészt a belvárosban nincs még egy hely, ahol rendesen lehetne piacozni.

Vannak ugyan a nagyobb vásárcsarnokok, de azokban meg alaposan szét kell nézni, mielőtt ráakadunk az igazi háztáji sajtokra, felvágottakra az ipari alapanyagok mellett. Ilyen koncentrációról viszont álmodni sem lehet, a Szimplába ugyanis minden a termelőktől jön. Sőt, ők hozzák. Aztán ott van az, hogy vasárnap: a piacon általában zárva tartanak a hét utolsó napján, miközben a modern életstílusnak része a vasárnapi bevásárlás is, friss alapanyagokra mindig szükség van. És végül a környezet: elképzelni sem tudnék menőbb helyszínt egy ilyen piacnak a Szimplánál. Mindez együtt egyszerűen verhetetlen kombinációt alkot, a Szimpla Háztáji Piac szerintem a város instant nevezetessége lesz, turistacélpont, kötelező elem, Budapest szövetének szerves része, ami a Goubával együtt életben tartja a belvárost vasárnap is. Ahelyett, hogy felsorolásszerűen elmagyaráznám, mi a jó a piacban, itt vannak inkább a képek, azok sokkal jobban elmondják helyettem:

Még tavaly júliusban írtam nektek arról, hogy megérkeztek Budapestre Németországból a használt Man trolibuszok, amik lassan és fokozatosan leváltják az öreg fővárosi járműveket, többek között a már legendássá vált 30-35 éves ZIU-9-es szovjet típusokat. Az akkor még zöld színű, reklámokkal teleaggatott járműveket kikalapálták, és ma átadták az elsőt nekünk: az egyikük forgalomba állt a zuglói vonalon. Az első beavatás előtti próbára minket is meghívtak.

Az új trolik folyamatosan szállingóznak be a rendszerbe, Vitézy Dávid elmondása szerint elsősorban ott, ahol eddig nem tudtak alacsony padlós megoldást kínálni, a 72, 75, 77, 80, 81, 82-es vonalakon. Én is kipróbáltam tehát az első csuklós, alacsony padlós trolit Budapesten, amiről videót is készítettem nektek. Évi mondta, hogy hívjam fel a figyelmet: a jegylyukasztós rész vicc, nem komolyan akarom az összehajtott papírt beletuszkolni a nyílásba, csak ilyen hülye a humorom.

Egyébként a troli simán veszi a kicsinek épp nem nevezhető kátyúkat, szépen elnyeli a test az úthibákat, de le sem tagadhatná, hogy használt. Azért kicsit már nyikorog, de korántsem annyira, mint a jelenlegi budapesti állomány, ráadásul ha a vezető beletapos, gyorsul mint az istennyila. Az ülések kényelmesek, nekem tetszik.

Tavaly nyáron voltam Münchenben, az út után a blogon is megjelent egy videó a mediterrán német városról. Aztán két hete jött a folytatás, amiben a BMW müncheni kiállítótermét és múzeumát néztük meg, ez talán még többen néztétek meg, mint az első epizódot. És akkor itt a lezárás, ami a meleg nyárra való tekintettel talán a legnépszerűbb téma lesz:

A Pántlika hamburgeréről korábban már volt szó, és noha a városligeti kiülős egység nem fért bele annak idején a nagy hamburger tesztünkbe, utólag Csaba érdekes tapasztalatokat szerzett. Konkrétan azt, hogy az ő receptje alapján készítik a húspogácsát, és ezt nem félnek jó időzítéssel bevallani. A Pántlikába azóta is szívesen szervezek találkozókat, vagy ugrom be ide egy gyors kajálásra, mert egyrészt a Városliget hangulata zseniális nyáron, másrészt a hamburger is fejlődött a legutóbbi tesztünk óta, az én fejemben a Ring után a második legjobbként raktározódtak el az itteni burgerek.

Történt aztán múlt héten, hogy ide szerveztük meg a nagy bloggertalálkozónkat. Na jó, nem is annyira nagy, mert csak három oldal képviselői ültek egy asztalhoz, a Manzárd Café, az Urbanista és az Egy nap a városban bloggerei, hogy együtt egyenek-igyanak, és jobban megismerjék egymást. Mondanom sem kell, remekül éreztük magunkat, ilyen az, amikor a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találnak. Aki nem tudná, a Pántlikában a burgerek városokról vannak elnevezve, én általában az Athént favorizálom, de Laci (aki a fenti képen a kamera másik oldalán van) olyan bátor volt, hogy egy Budapest burgert rendelt, így bennem is feltört a lokálpatriotizmus. Ha másnak Budapest, én sem adhatom alább. Elmondom, miért kellett bátorság a Budapest burger kirendeléséhez. Ezeket tartalmazza: - érlelt marhahús és vesefaggyú keverékéből összeállított, fűszeres húspogácsa - saláta, paradicsom Eddig nincs semmi félelmetes.

Nade: - tükörtojás - téliszalámi - mackósajt - kovászos uborka Nehéz elképzelni, hogy ezek értelmes valamivé állnak össze, igaz? Pedig tökéletes lett az összhang, olyan alapanyagokból, amik egyáltalán nem szokványosak egy hamburgerbe. Emellett a húspogácsa minősége kifogástalan, a ciabatta tészta kitűnő, ennek ellenére - főleg a többi alapanyag és a fűszerezés miatt - nem nevezném a gourmet burger mezőnybe, inkább létrehoznék egy új kategóriát neki: a hedonista burgert. Ebben a kategóriában a Pántlika abszolút győztes. Öröm volt eltüntetni, és mostantól Athént a fejemben leváltja a magyar főváros a hamburgerek mikrovilágában is.

Mi, magyarok valahogy nem esszük a halat. Pontosabban nagyon keveset. Miközben a halhúsra mindenhol az egyik legegészségesebb élelmiszerként hivatkoznak, és az évi 70-80 kilogramm halat fogyasztó japánok szinte csak harakirivel mennek át a másvilágra (értsd: náluk a legmagasabb a várható átlagos élettartam), mi csak piszkálgatjuk a tányérunkban. Évente egy főre jutó 4-5 kilogrammal valahol az EU végén kullogunk - az uniós átlag több mint 22 kilogramm per év per fő -, és az is sokat elárul a szokásainkról, hogy karácsony előtt fogyasztjuk el a teljes évi halmennyiségünk 35-40 százalékát. Az a fogalom tehát, hogy halbisztró, ismeretlen volt eddig Budapesten, részben nyilván a fenti okok miatt. Úgyhogy amikor ajánlotta valaki a Halkakas halbisztrót, két dologra gondoltam: a kitűnő Google-találati pozícióra a halbisztró szó beírásánál, és a csekély elvárható forgalomra.

Viszont kíváncsi lettem, így el is látogattam a Veres Pálné utca 33-ba, ahol ez a kép fogadott: Nagyon kitalált, hangulatos, régi bisztró benyomását kelti, olyan érzésünk támad, mintha a székeket már harminc éve koptatnák egy francia kisváros lakói. Viszont elég üres volt a hely, egy-két vendég azért beesett, a pult mögött álló tulajdonosok már ismerősökként üdvözölték őket. Nem tudom, tényleg ismerősök voltak-e, vagy csak a törzsvendégeket üdvözölték így, de a levegőben tapintható volt a nemrég nyílt helyek bája. Ahogy rád néznek, mert először lépsz be a helyre, ahogy a menüről beszélnek, amit nemrég találtak ki, és ahogy kínálgatnak, hogy kóstold meg ezt is, ingyen, cserébe a véleményedért. Szeretem ezt a hangulatot, kár hogy általában elmúlik.

Az étlap egyébként rövid, de változatos (a hátoldalán halkakas-képregény is található, kötelező mű), a külföldiek kedvencétől, a fish&chipstől a sült kárász/süllő/pisztrángig mindenféle, de nekem a harcsa gyros tál ütközött bele a retinámba nagy erővel. Az, hogy egy franciás bisztróban magyaros alapanyagból egy görögös gyros-tálat készítenek, megugrotta a kíváncsiságlécet a fejemben, és kötelezett rá, hogy azt rendeljem. Mellé házi szörpöt. A várakozás perceiben kihoztak egy falatnyi füstölt busapástétomot kaporral bagetten, hogy kóstoljam meg azt is. U-profilra vágták a szeleteket, így sütötték ki, szerintem előtte kicsit párolták is, mert a kívül tökéletesre sült, egy vékony kéregben roppanós szeletek belül puhák voltak. Sokan legyintenének erre, hogy ez csak a köret, én akkor tudnék legyinteni rá jó szívvel, ha mindenhol ilyen gondossággal készítenék. A szeleteket belemártogattam a tzatziki és a bazsalikomos paradicsomszószba, igazából nekem ez adta a harcsa gyros gerincét, a többi csak kiegészítő volt.

Az adag nekem épp elég volt, ami azt jelenti, hogy másoknak esetleg kevés lehet, viszont úgy laktam jól, hogy utána semmilyen nehézséget nem éreztem a hasamban. A gyros tálért 1300 forintot fizettem, a szörp decije 80 forint volt. Vagyis az árak teljesen rendben vannak, és ha elsöprő gasztronómiai kalandokért nem is ide járok majd, egy-egy könnyű halvacsoráért mindenképpen bekanyarodok. Szerencsére egyre többen érzik küldetésüknek, hogy a halhúst újra egy azt megillető helyre emeljék, ilyen a Halkakas halbisztró is. Hajrá, így tovább. A Halkakas egyébként nem sokkal a látogatásom után szervezett egy sajtóbemutatót, amire bloggereket, köztük minket is meghívtak. Csaba ellátogatott hozzájuk, de egyben elmondta azt is, hogy már kipróbáltuk a helyet, és abból készül a poszt. Mert az Egy nap a városban többnyire így dolgozik: inkognitóban. Mint Zorro. Vagy valami olyasmi.

Talán emlékeztek, hogy októberben nálunk is járt a táncoslábú Matt Harding. Ő az a fickó, aki végigtáncolja a világot, aztán egy jó hangulatú videóban foglalja össze az élményeit. A budapesti felvételről én is beszámoltam nektek:

Az viszont újdonság, hogy tegnap felkerült a Youtube-ra Matt videója az előző évéről, vagyis a Budapestet is magában foglaló túráról. A fenti alapanyagból, meg a többi városban felvett táncokból végül ezt sikerült összehozni, keressétek Budapestet (két helyen is felbukkan):

Előre elnézést kérek mindenkitől a képek minőségéért. Mindenféle remény nélkül tértem be a Kyros Gyrosba, nem akartam írni róla, a túlélésre játszottam, így amikor rájöttem, hogy milyen jó helyet találtam, csak a telefonommal tudtam megörökíteni az eseményeket.

Szóval volt nekünk egy a sorozatunk, amiben Budapest legjobb gyrosát kerestük, lesújtó eredménnyel: a belvárost gyakorlatilag életveszélyes övezetnek nyilvánítottuk, ahol néhány elfogadható helyet leszámítva csak botrányosan szar gyrosokat lehet kapni. Ha valaki jót akar enni, menjen Görögországba, de legalább Pünkösdfürdőig. El is fogadtuk Ádámmal, amit el kellett. Vannak jó reggeliző, ebédelős, magyaros, hamburgeres helyek a belvárosban, de ha valaki ehető gyrost akar, annak utaznia kell. Aztán pár napja nagyon éhes voltam, és kínomban beléptem egy újlipótvárosi üzletecske ajtaján, ami belülről sem volt bizalomgerjesztőbb, mint kívülről. Valódi lehúzós szörnyűségre számítottam, majd amikor néhány perccel később beleharaptam ebbe, őszintén meglepődtem:

Ez a gyros ehető volt! Oké, nem egy Gyradiko. Nem egy igazi görögországi étterem. De közel toplistás, ami ha figyelembe vesszük, hogy mennyivel közelebb van a belvároshoz, mint az összes többi elfogadható hely, bőven megéri a figyelmet. Főleg, hogy olyan szépen kiemelkedik a mezőnyből, hogy elég volt egy apró harapás ahhoz, hogy tudjam, erről a gyrosról írni fogok. Jó a hús, finoman, ügyesen fűszerezett. A pitában, ami szintén remek darab, van sült krumpli, ilyet Budapesten eddig csak az eredeti, görög helyeken tapasztaltam (a hely facebookos oldalát elnézve gyanús, hogy az a vonzó lány, aki időnként maga készíti a gyrost, és létrehozta az oldalt, szintén görög). Nincs benne csalamádé, savanyú káposzta, ami önmagában óriási érték. Van viszont izmos, remek joghurtos szósz, egy csomó friss zöldség, rendesen eldolgozott csípős részek, én mondom, szép kerek az egész.

Legfontosabb infók:

Július elsején indul hivatalosan a járat A menetrend pénteken, tehát ma kerül ki a BKV honlapjára (kikerült) Két majdnem egyforma hétköznapi és egy hétvégi járat lesz Hétköznaponként a Meder és a Haller utca közt félóránként jár a hajó A menetidő mindkét irányban egy óránál rövidebb 400 forint lesz a menetjegy Mindenféle bérlettel használható, havi, éves, ami csak van A biciklijegy szintén 400 forint lesz A hajóra is érvényes a biciklis bérlet A hétvégi járat más útvonalon, más konstrukcióban működik

Eljött a nagy pillanat, bemutatkozik a BKV felújított hajójárata, ami kora reggeltől estig, olcsón, elfogadható körülmények közt szállítja a budapestieket a munkába és haza. A következő egy órában élőben blogolunk az első útról, frissítsetek rá néhány percenként erre az posztra, folyamatosan írjuk. Itt a hajó és a felújított kikötő. Egyelőre még csak a Jászai Mari téri megállót sikerült befejezni, de a következő egy hétben az összes megállót befejezik.

Múlt héten egészen véletlenül kerültem el a Kálvinra: egy Budapesten átívelő tabletes versenyt szerveztünk egymással Ádámnak, és az egyik feladatot pont a Szabó Ervin könyvtárban kellett megoldanom. A kalandot videóra rögzítettük, ha megnézitek, az elején lehet is hallani, ahogy Ádám figyelmeztet a várható nehézségekre: "Még nem is tudod, mennyire szopatós eljutni most a Szabó Ervin könyvtárba". Akkor még tényleg nem tudtam, mire gondol, aztán amikor megérkeztem, kiderült: az összes környező utcát lezárták Bruce Willis és stábja kedvéért, a Die Hard forgatása ugyanis nem állt meg.

A Reviczky és az Ötpacsirta utca úgy tele volt a stábautókkal, hogy gyalogosan is kihívás volt közlekedni, a Múzeum utcában meg látszólag egy teljes házat megszállt a forgatócsoport: csak a megfelelő igazolás felmutatásával lehet belépni a kapun, odabent meg úgy rohangáltak az emberek, mint hangyák a várukban. De mindez semmi ahhoz képest, ami a Kálvinon történt. A tér volt az első, amit megláttam a forgatásból, következésképp nem is tudtam, hogy forgatásról van szó. Éppen ezért úgy meglepett a látvány, hogy elfelejtettem ránézni a lámpára, és majdnem elütöttek a pirosnál, ahogy döbbenten tekertem át az úton. Lássuk be, a földből 2012-ben kinövő Szovjet emlékmű azért elég meglepő. A díszletesen olyan jól dolgoztak, hogy a cucc még közelebbről nézve is valódi kő-emelvénynek tűnt, hát még az út közepéről. Sőt, erősen emlékeztetett arra, ami a Szabadság téren van, mintha a kistestvére lenne annak.

Persze csak néhány másodpercig hittem azt, hogy emlékművet építettek a Kálvinra, majd miután rájöttem, hogy az ilyesmi kizárt, jobban körülnéztem és észrevettem a többi díszletet. Ezentúl viszont nem hagyom magam megszívatni. Ha a következő hetekben bármi meglepőt vagy váratlant tapasztalok Budapesten, biztosra veszem, hogy az egész a Die Hard-osok műve. Első gyanú: szinte biztos, hogy ők kezdték el szétbontani a Bazilika lépcsőjét a múlt héten, másnak ugyanis biztos nem jutna ilyesmi az eszébe a turistaszezon közepén.

Talán emlékeztek rá, hogy tavaly év végén kétrészes posztsorozatban (első és második) írtam a világ legszebb kávéházának, a Newyorknak múltjáról és jelenéről. Megemlékeztem az egykori legendás pincérekről és a vendégekről, ahogyan egyre jobban belakták a pompás teret az írók, újságírók, akik leginkább hitelre kávéztak vagy ebédeltek. Végigszaladtunk a kávéház történelmén, a kevésbé dicső korszakokon is, amikor többek között krumplit árultak az épületben, vagy büfé-söröző nyílt a freskók alatt. A második poszt végén kicsit csalódottan megállapítottam, hogy a New York úgy tűnik, megmarad külföldieknek szóló turistalátványosságnak, az irodalom már csak élettelen formájában, az asztallapok alá becsúsztatott papírlapokon kap helyet (híres, nagy íróink rövid élete olvashatóak ezeken, magyarul és angolul). Nem sokkal később azonban a helyzet megváltozott. Nem tudom, az én posztomnak köszönhető-e, vagy tőlem függetlenül jutottak erre az elhatározásra a kávéház üzemeltetői, mindenesetre rövidesen megalakult a New York Irodalmi Páholy.

Azzal a felkiáltással, hogy kutya kötelességük az irodalomnak is teret engedni a híres kávéház falai között, már csak a múltra való tekintettel is. Több eseménnyel is készültek, kiírtak például egy irodalmi pályázatot idén, amikre a beérkezett pályaműveket egy weboldalon is lehetett értékelni. Megalapították a New York Irodalmi Páholy tagságot: legfeljebb 15 ma élő neves írót-költőt választ ki egy "szűk kuratórium", akikről asztalt neveznek el a kávéházban, és az üveglap alá a művész fotóját és rövid életrajzát is kiteszik. Ezenkívül irodalmi esteket is szerveznek a páholy frissen kinevezett tagjaival, így volt már vendég itt Juhász Ferenc, Lator László és nemrég Ungvári Tamást hívták meg, hogy a nyilvánosság előtt átadják az ő asztalát is.

Az eseményeket egyébként bárki látogathatja, a 2500 forintos belépő ellenében a csaknem két órás beszélgetés és zenélés (Korcsolán Orsolya hegedűművész és Mali Emese zongoraművész kísérte játékával az estét) mellé kávét és süteményt is felszolgálnak. Ami, tekintve hogy a legolcsóbb eszpresszó is 1000 forint felett van a Newyorkban, előnyös ajánlatnak tűnik. Ungvári Tamásnak egyébként nem kellett megerőltetnie magát, hogy a beszélgetés során emlékeket idézzen fel magában a kávéházról, a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként 20 évig dolgozott az épületben. Csak úgy áradtak belőle az anekdoták, ahogy Vas István vezetésével testületileg levonultak az étterembe (1954-től a Hungária működött a kávéház helyén) kártyázni, "lehúzóst". Röpködtek a híres írókkal átélt közös élmények, meg az olyan megállapítások, hogy "fogalmam sincs, hogyan engedhettem meg magamnak, hogy minden nap itt ebédeljek, ahol most Önök ülnek". Sőt Kodály Zoltánnal is volt egy története az írónak, egy alkalommal ugyanis Kodály meghallgatta a hegedűjátékát, és nagyon szépen megkérte, hagyjon fel a zenei ambíciókkal, inkább írjon.

És Ungvári inkább írt. Az érdekes történetek nélkül egyébként elég unalmas lett volna a program a leginkább középkorú érdeklődőkkel megtelt Mélyvíz különteremben, így azonban az írót hallgatva egyre inkább elmélyültem abban a szakadékban, ami a generációk között húzódik. Hogy mennyire másként működik a világ nekem, és milyen hanyag eleganciával tud napirendre térni az 1930-ban született író az elmúlt 82 év felett, olyan emlékeken átsuhanva, amiket én csak megpróbálok elképzelni. Az est végén leleplezték az író asztalát, és átadták a páholy írótagjainak járó saját menüt, amin a főételek is pár száz forintba kerülnek. Remélik, hogy ezzel a gesztussal újra a fizetővendégek soraiban találhatják a kortárs nagy írókat, és szerintem egy kis hitelre kávézást sem utasítanak el, már csak a hagyomány miatt sem.

Ki látta múlt héten a Szent István téren elterült nőt? Egy színház keze van a dologban. Múlt héten egy egészen váratlan jelenetbe csöppentem a belvárosban, a Bazilika előtt. Egy halott menyasszonyt láttam a tér közepén, akit egy fehér ruhába öltözött fickó siratott, majd ölbe kapta, támolygott vele néhány száz métert, lerakta a templom tövébe, aztán otthagyta. Elsőre nyilvánvaló volt, hogy valamiféle performanszba csöppentem, ami videóra véve persze nem annyira ütős, mint amikor élőben nézed az egészet, de azért felvettem nektek, hogy lássátok, miről beszélek:

A jelenetnek igazából nem volt kezdete vagy vége, szóval a színészektől nem tudtam megkérdezni, hogy mit is látunk tulajdonképpen, de némi kérdezgetés után elcsíptem a rendezőt, Hollós Gábort, aki beavatott a részletekbe. Kiderült, hogy ez a Zugszínház performansza volt Euripidész Alkésztisz című műve alapján. A sztori röviden annyi, hogy Admétosz ajánlatot kap: nem kell meghalnia, ha valaki önként felajánlja helyette életét a halálnak. Szülei nem akarnak belemenni az alkuba, de végül felesége, Alkésztisz kötélnek áll (haha). A feleség meghal, Admétosz gyászol, Héraklész viszont visszahozza Alkésztiszt az alvilágból, így újra egymáséi lehetnek. Boldogság van! Hollós Gábor elmesélte azt is, hogy a színészek Marosvásárhelyen végeztek két éve, és már korábban is volt ilyen performanszuk a téren, igaz, akkor nem volt hőségriadó, az emberek is elevenebben reagáltak az eseményekre.

A rendező célja egyébként annak tesztelése, hogy miként működik a sztori, ha a néző csak töredékeket kap belőle. Annyit, amennyit az előadás mellett elhaladva felfog az egészből. Akárhogy is, az ilyesmitől is élőbb a város, szóval hajrá!

Hetek, hónapok óta megyek el rendszeresen a Deákon a bekötött lámpaoszlopok mellett, még fényképet is készítettem róluk, de sosem publikáltam őket. Aztán most lapozgattam a képek közt és újra rájuk akadtam, szóval most már nem ússzák meg, közszemlére teszem őket, tessék:

Főleg azért hozom le a képeket még késéssel együtt is, mert rendkívül szórakoztató és szimpatikus kezdeményezésről van szó. A gerillakötők ugyanis kompromisszummentesen teszik jobbá, szerethetőbbé a várost.

Tavaly egyébként a Blahát kötötték be, most még közelebb merészkedtek a belváros magjához. Május végén kábé húszan fogták magukat, kimerészkedtek néhány fonállal, gombbal, kötőtűvel és kabalafigurájukkal, a Totemrobottal az utcára, és két óra alatt telerakták vidámsággal a környéket.

A CET Budapest egyik legizgalmasabb modern épülete, a megnyitása körüli jogi bénázás viszont annyira szövevényes, hogy a többségnek fogalma sincs arról, mi folyik odabent. Pontosabban a CET körül. Az ügy annyira bonyolult, hogy hiába történt a közelmúltban két áttörés is a megnyitással kapcsolatban, a sajtó legnagyobb része nem írt ezekről semmit, mert szerintem már az újságírók sem tudják követni az eseményeket. Megpróbálom röviden összefoglalni, mi történt. Akit nem érdekelnek a részletek, azoknak lelövöm a poént: a CET megnyitása most már biztos, várhatóan 2013. közepén megkezdi a működést az intézmény, bár elképzelhető, hogy nem olyan színvonalas üzletekkel, mint eredetileg tervezték. Akit érdekel az is, hogyan jutottunk el idáig, az maradjon velünk. Vegyük át az előzményeket: a régi városvezetés megkötötte a szerződést az épület létrehozására a Portóval, mint beruházóval, a kivitelezést pedig a WHB végezte. Szóval a szereplők: Főváros: Megbízó, aki kérte az épületet Porto: Beruházó, aki leszervezi a beruházást, pénzt ad és szolgáltatást WHB: Kivitelező, aki felhúzza a CET-et Az épület egy elég spéci konstrukcióban üzemelt volna. A főváros a tervek szerint nem fizetett volna a beruházásért. Sőt, ha elkészül az épület, hozzá folynak be az üzletek kiadásából származó bevételek. Ebből az összegből fizette volna ki a Portót, aki a felépítés mellett az épület üzemeltetésért, a karbantartásért és az időnkénti felújításért is felelt volna.

A CET-be tolt portós pénzt tehát egyfajta szolgáltatási díjként fizette volna vissza a főváros, évtizedek alatt. Aztán az új városvezetés arra jutott, hogy az eredeti szerződés nem kóser (lehet, hogy tényleg nem volt az, lehet, hogy az volt, ezt nem fogjuk tudni itt blogilag eldönteni), és megkezdődött a csatározás. A főváros nem fogadta el a régi feltételeket, így az épületet nem lehetett átadni. Az átlagos budapesti persze egy szót sem értett az egészből, csak annyit látott, hogy van egy zseniális épület a város közepén, amit nem lehet használni semmire. A Porto egy idő után annyira felhúzta magát, hogy felmondta a szolgáltatási szerződést, így a fővárosnak szó nélkül át kellett volna vennie az épületet és egy összegben kifizetnie a teljes beruházási költséget. Erre viszont nem volt hajlandó. Közben ott volt a WHB is, aminek rengeteg pénze állt a projektben, ráadásul még az épület karbantartása, őrzése is rájuk hárul, amíg át nem adják azt akárkinek: egyre nagyobb volt tehát a kivitelező pénzügyi követelése is. A helyzet megoldására Tarlós István létrehozott egy fővárosi tárgyalódelegációt, akik a Portóval és a WHB-vel együttműködve hosszú és kemény egyeztetések után egy kompromisszumos megoldásra jutottak.

Egy úgynevezett elszámolási megállapodással zárták az ügyet. Ennek az volt a lényege, hogy a Porto lemond a követelései egy részéről, ahogy a WHB sem számolja fel bizonyos költségeit, a fővárosnak tehát csak egy alacsonyabb összeget kellett volna kifizetnie és a végén ő lett volna a szolgáltató is. Nyilván egy ennyire elmérgesedett helyzetben már mindenki csak vesztes lehetett az eredeti állapothoz képest, de egyik félnek sem volt érdeke az ügy további húzása. És főleg pedig a budapestiek örülhettek volna annak, hogy az ügy megnyugtatóan zárul. Le is zárul, csak épp nem megnyugtatóan: időközben ugyanis folyamatban volt egy jogi ügy is, amit még a Porto és a WHB indított, amiért a főváros leszedett a bankszámlájukról egy milliárdos tételt. Ne feszegessük, hogy ez miért történt, ilyen a jog, a bankgarancia lehívásának lehetősége szerződésben volt szabályozva.

A Porto és a WHB vitatta a lépés jogosságát, ezért indította az eljárást, aminek pont akkor lett vége, amikor a három főszereplő összekalapálta az elszámolási megállapodást és úgy tűnt, mindenki vállalható kompromisszummal száll ki az ügyből. Az ítélőtábla döntése aztán összezavart mindent: megállapította, hogy a milliárdos bankgarancia lehívása jogszerű volt (bár arról nincs szó, hogy ezt vissza kell-e fizetnie a fővárosnak), és hogy a Portónak nincs mozgástere, át kell adnia az épületet a fővárosnak. Szóval vegyük át: volt egy megállapodás a felek közt, amiben mindenki kompromisszummal bár, de belement az átadásba. Erre jött az ítélet, ami gyakorlatilag kötelezte a Portót az átadásra, egyezkedési lehetőség nélkül. A főváros ezek után zsebében a megnyert üggyel úgy döntött, hogy nem terjeszti a közgyűlés elé a megállapodást, hiszen az épület mindenképp az övé, így határozott az ítélőtábla. Szóval a tető alá hozott elszámolási megállapodást elfelejtették, és kérték a Portótól a kulcsokat a CET-hez. Ebből két dolog következik: egyrészt, és ez jó, minden akadály elhárult a CET megnyitása elől.

Másrészt, és ez rossz: a Porto és a WHB az újra erőből politizáló fővároshoz az eredeti követelését terjeszti majd be, ami jóval magasabb annál, mint amekkora összeget az elszámolási megállapodásban kiszámoltak. A Porto szerint egyébként körülbelül 11,5 milliárd forintról, plusz a kamatokról van szó. A főváros ugyan jól járt az ítélőtábla döntésével, hiszen nem kell tovább alkudoznia sem a Portóval, sem a WHB-val, viszont arról sehol sem szól a döntés, hogy ne kéne kifizetnie a beruházás költségeit. Amik százmilliókkal magasabbak lehetnek, mint amit az elszámolási megállapodásban leírtak. De leírom egyszerűbben is: Béla megkér rá, hogy vegyél neki egy 100 forintos csokit, mert nála nincsen pénz. Bélával megállapodsz egy szerződésben arról, hogy vigyázol a csokira egy hétig, hűtőben tartod, majd átadod neki 120-ért. Aztán egy hét múlva Bélának már csak egy százasért kell a csoki. Annyiért meg nem adod.

De Béla éhes. Neked nem is kell a csoki. Egyezkedni kezdtek. Megállapodtok egy kompromisszumos 110 forintban. Épp átadnád a csokit, amikor jön Béla anyukája és rád szól, hogy azonnal add oda a csokit Béluskának. Átadod, mert Béla anyukája erős. Viszont van egy szerződésed, amiben az szerepel, hogy ha Béla megkapja a csokidat, 120 forintot kell fizetnie. Miközben tehát Béluska majszolja a csokit, te már arra gondolsz, hogy holnap rátöreted majd a kommandósokkal az ajtót, és a szerződést lobogtatva 120 forintot fogsz tőle követelni. Kábé. Szóval amire számítani lehet: a főváros átveszi a kulcsokat és remélhetőleg villámgyorsan megkezdi a nyitás előkészületeit. Le kell ülnie számos partnerrel egyeztetni, bérlőkkel kell szerződést kötnie, be kell fejeznie az épület fejlesztését, ezek alapján leghamarabb háromnegyed év múlva lesz élet a CET-ben. És meg kell egyeznie a Portóval és a WHB-val is perben, vagy peren kívül a követelések kielégítéséről.

A Szabadság tértől a Duna felé sétálva, a Széchenyi utcában sorra lehet találkozni márvány cégérekkel, amik leginkább ügyvédi irodákat jelölnek. Tisztességesen rendben tartott homlokzatok, visszafogott díszek, vaskos kapuk és kamerák mindenütt. Ti küldtétek nekünk a tippet, hogy a 8-as számot érdemes belülről is megnézni, azzal a figyelmeztetéssel: nem barokkos, inkább klasszicista épületről van szó.

Ez még soha életemben nem állta az utamat, vontam meg a vállamat, és benyomultam az épületbe. Az ajtó mögött aztán feltárult a szemem előtt az egyik legbarátságosabb hangulatú gangos lépcsőház, amit valaha láttam. Először a bejárat melletti gipsz díszítő elemeken akadt meg a szemem, a kert felé haladva pedig még inkább megragadott a hangulat. Hatalmas, összefüggő zöld növényzettel, díszes korláttal, ízléses vitágcserép-elhelyezésekkel.

Komolyan meglepődtem. Erre nem számítottam, a fenébe is, még rendes fényképezőgépet sem vittem magammal Villányba, nem gondoltam posztolásra érdemes gasztroélményre. Pedig itt aztán volt: Nem fogtam gyanút, amikor lesétáltam a Halasi pinceétterembe, még akkor sem, amikor az egyébként drága berendezést megláttam. Van ilyen. A vastag szalvéta tapintása volt az első nyom, hogy itt a minőséget bőven a beszerzési ár fölé pozicionálták a fontossági listán, aztán megláttam az étlapot.

Mindenkinek egy-egy iPadet adtak, vaskos bőrborításban: Én előételnek kértem egy malackocsonyát ecetes uborkával, marinált lila hagymával, konfitált paradicsommal. Egyrészt azért, mert bátor választásnak gondoltam (legalább annyira, mint amilyen bátor a séf részéről betennie ezt az előételek közé), másrészt amit egyébként kértem volna, a pirított libamájas lencsekrémlevest már berendelte magának Évi.

Így aztán kettőt kóstolhatok. Az én előételem nagyon rendben volt, minden közönségesség nélkül sikerült bemutatni a disznóhús alternatív felhasználási módját. Mellé frissen sült kenyeret is kaptam, tökéletes, kívül vastagon roppanós, belül puha és meleg kísérő.

Felelevenítjük tavalyi fagyis sorozatunkat, egyrészt mert kétségtelenül itt a nyár, másrészt mert több új hely is nyílt, ahol igazi fagylaltkülönlegességeket árulnak, amik ügynökeink jelentései szerint jók, és érdemesek a próbára. A blogon eddig tíz fagylaltot mutattunk be nektek (valójában többet kóstoltunk, de az átlagos tucattermékekről inkább nem írtunk), most pedig még adunk nektek egy rakás tippet. Ehhez kérjük a ti segítségeteket is, küldjétek levélben, kommentben a tippjeiteket, mi majd ezeket nyaljuk végig. Idei első versenyzőnk a Levendula fagyizó, ami az Uránia mozi mellett kérlelhetetlenül lila színben pompázik. Plusz bicikli. Na de lássuk a fagyit. Spaklival kenik bele a tölcsérbe az állítás szerint szőlőcukorral és (gyümölcsfagyik esetén) 40 százalékos gyümölcstartalommal készített fagyiadagot, ami méretre nem tűnik túl soknak első ránézésre.

De mivel ugyanannyi ideig tart eltüntetni, mint a gombócos fagyit, arra következtetek, hogy ez talán csak optikai csalódás. A színből már első ránézésre teszünk egy bátortalan tippet arra vonatkozóan, hogy kellően tömény, jó élményben lesz részünk. És nyert. A mogyorós csoki igazi kakaóbomba, olyan, mintha egy jó minőségű csokitáblát felejtettünk volna a zsebünkben nyáron, ami egy különös csoda folytán mégis jéghideg maradt. Amikor a citromos levendula is bemászik a falatba, először kesernyés ízt érzünk, meg egy jó adag levendulát az orrunkban, aztán a csoki elmúlásával marad a levendula és a citrom, ami valami elképesztően üdítő, friss, virágos rétre emlékeztető, mégis visszafogott élményt adnak.

Kapható még az üzletben levendulás csokifagyi (mindkét levendulás fagyit külön ide készítik), de van még chianti vörösboros, gorgonzolás, gyömbéres és mákos fagyi is (ezeket még két helyen árulják Budapesten ugyanettől a gyártótól, nem sikerült megtudnom, pontosan hol). A fagyi ára 250 forint adagonként, a fent látható két kenéses, édes tölcséres megoldás 550 forint volt. Nem olcsó, de a különlegességeket kutatóknak megéri kipróbálni. Ha meg akarod ismerni a legjobb fagyizókat, és Budapest szerethető arcát, akkor like-olj minket Facebookon, és süssön rád a Nap. Persze csak érzéssel.

Miután élőben közvetítettem a BKV hajójáratának első útjáról, visszafelé volt pár percem beszélgetni néhány BKK-s alkalmazottal és Vitézy Dávid vezérigazgatóval. Mindannyian nagyon izgatottak voltak az új projekt miatt, de megosztották velem aggodalmukat is: hogy talán elmarad a várt siker és a budapestieket nem érdekli majd a hajós közlekedés.

Ránéztem a posztra, ami akkor körülbelül hatezer like-nál és 30 ezer olvasónál tartott (60 ezerig meg sem állt) és megnyugtattam őket: ha a hajók tartják magukat a menetrendhez, olyan siker lesz a projekt, hogy inkább a nagy tömeg, mint az elmaradt utasok miatt kell majd aggódniuk. Akárkivel beszéltem, kissé hitetlenül mosolygott, de megköszönte a bíztatást.

Aztán tessék: vasárnap, a járat első napján kétezer utas vett részt a hajós közlekedésben, míg tegnap ennél is többen próbáltak hajóval menni dolgozni. Az érdeklődés olyan hatalmas volt, hogy máris járatokat kell bővíteni, amit Vitézy Dávid be is jelentett néhány perccel ezelőtt.

A lényeg: eddig csak a reggeli, kora délelőtti, valamint a késő délutáni, esti órákban közlekedett egyszerre két hajójárat, így követték egymást félóránként a hajók, míg napközben a D12-es pihent és csak az óránként közlekedő D11-esre lehetett felszállni. Ennek most vége, holnaptól ugyanis egész nap félóránként közlekednek a hajók, hogy mindenki felférjen azokra. És ha ekkora marad az érdeklődés, a hajóflotta bővítésére, új, gyorsabb hajók érkezésére lehet számítani, ahogy azt a próbajárat után megígérték.

Léptünk egy nagyot a jó irányba, az van.

Thaiföld ízeit mindketten szeretjük. Csaba a délkelet-ázsiai ország utcai ételárusainál szerzett tapasztalatokat, szerinte a műanyag székeken, benzinfüstben elfogyasztott utcai kaják gazdagsága többnyire össze sem hasonlítható a drága thai éttermek turistáknak szánt, unalmas kínálatával, én viszont csak Budapesten kerestem eddig a lehetőségeket. Ez leginkább annyit jelentett, hogy sokat jártam a Kis Parázsba. Tegnap aztán egy új versenyzőt avattak a piacon, a még csak néhány napja működő Padthai wokbarba hívták el a sajtó képviselőit, köztük minket is. Mi azonban cselesen akkor mentünk, amikor legkevésbé vártak minket: másfél órával a sajtótájékoztató előtt. Nem arra voltunk ugyanis kíváncsiak, mivel készülnek nekünk, hanem arra, mit kaptok ti, ha bementek később az esetleges ajánlásunk alapján. A hely két szintes, a földszinten, a bejárattól jobbra lehet leadni a rendelést, amit a konyhába továbbítanak. Ide bárki benézhet, egy helyiségben van velünk, a pult folytatásaként, üvegfalakkal választottak el a vendégtértől.

Ezzel szemben bárszerű, magas asztalokon és székeken esznek az emberek, hátul pedig egyetlen hosszú asztal van és a padsor. Az egész robosztussága és megvilágítása a Nobut juttatja eszembe, csak sokkal több fénnyel. Aztán feltekintek, és a fehér falra ragasztott vicces ábrák mindjárt megtörik ezt a szigort. Az egész hely hangulata vidám, könnyed, mégis van benne egy adag komolyság is. Kitűnő. Sokkal izmosabban operálnak az ízekkel, mint a Kis Parázsban. Csaba meg is jegyzi, hogy nehéz ebben a kérdésben ítéletet mondani, de összességében talán ez áll közelebb a thai utcai árusok világához. De ettől nem lesz kevésbé elegáns, az ízek kavalkádja, a harc a szájban izgalmassá és kellemessé teszi az evést, nem egyetlen összhangra törekedve, inkább egy remek kis fogócskát létrehozva. Sikerült a feladat, amit a hely láthatóan kitűzött maga elé: belőni a középutat. Gyors is, és jó minőségű is.

Olyan ízeket hoztak létre, ami egy Thaiföldön edzett embernek is elfogadható, de az is elégedett lesz vele, aki még életében nem kóstolt ilyen ételt, és csak a magyar konyhát ismeri. Tényleg, főleg utóbbiak lehetnek, akik nagyot néznek majd, amikor bármelyikünk összeállítását kipróbálják. Ajánlom nekik. Itallal együtt pedig 1700-1800 forint körül fizettünk mindketten egy főételért, amivel teljesen elégedettek voltunk, máshol is ennyit kértek volna. Meglátogatjuk még a későbbiekben is a Padthai wokbart, mert ha tudják tartani a minőséget és az árakat, rendszeres vendég leszek, és kikísérletezem a kedvenc összeállításomat.

Ebben az ügyben csak vesztesek lehetnek. Nem arathat totális győzelmet az, aki nekitámad az egyháznak, amiért az védi, ami az övé. De azt is simán lehet támadni, aki szerint normális dolog a világvárossá váló Budapest közepén egy közpénzből felújított tér fontos részét elzárni az emberek elől. A főtemplom előtti lépcsőn ücsörgés, beszélgetés, piálás a világ összes fontos nagyvárosának állandó díszítőeleme, hangulatfokozó, ami jobbá, és nem rosszabbá teszi a hétköznapokat. Kár ezt a folyamatot akadályozni. Visszatérve az eredeti gondolatra nyilván mindenki érti a problémát, reggelente arra ébredt az egyház, hogy valakik összehugyozták, borral telelocsolták, szeméthalmokkal temették be a Bazilika lépcsőjét és ez bizony annak ellenére sem jó, hogy a világon máshol sem történt volna ez másképp.

A világ többi pontján viszont vette volna magának a fáradtságot az önkormányzat, és kora reggelente nagynyomású mosókkal meg szemétszedőkkel lepte volna el a környéket, hogy a kecske is, meg a káposzta is, ugye, tegye a dolgát. Mindegy, lényeg, hogy nálunk másképp történt és elkezdték szétbontani a Bazilika környékét, hogy kerítést húzzanak fel köré. De ez csak az egyik pofon volt. A másik, és ez már sokkal idegesítőbbnek tűnt: az a bejelentés, hogy szeptemberig tartanak majd a munkák. Szóval az egész nyarat, turistaszezont átdolgozzák a gusztustalan kordonokkal körbevett Bazilika főlépcsőjénél. Az ügy nem zárult minden elemében megnyugtatóan, de két jó hírem mindenképp van.

Az első, hogy a munkálatok láthatóan a végükhöz közelednek, a leborított lépcsőket helyreállították, a kerítések a helyükre kerültek, már csak a kapukat kell felszerelni. Szóval szeptemberig biztos nem kell várni. Ráadásul ha tágra nyitják a kapukat, akkor a késő esti órákig továbbra is lehet majd ücsörögni a Bazilika lépcsőjénél. Persze a nyár esti borozgatásnak ezzel is véget vetettek, de az alsó négy sorba, a kerítések alá szorulva még azért szövődhetnek életre szóló borbarátságok.

Ismét egy híres lépcsőházba látogattam el. Régóta foglalkoztatott, milyen is belülről a Magyar Szecesszió Házának otthont adó épület, így amikor az egyik nap arra jártam, a megszokott módon kezdtem toporogni a bejárat előtt, várva egy lakó kapunyitására. Egy hölgy ült pár méterrel arrébb, a kávéház bejárata melletti asztalnál, és feltűnően vizsgált. Szinte tapintani lehetett a gyanakvást, a betörésgyanút, bizalmatlanságot, amit a lépcsőháztúráimon a lakók felől rendszeresen árad felém.

Ezért aztán inkább megelőztem a kérdést, és megkérdeztem, hogy ha itt lakik, beengedne-e. Ha szépen megkérem, beenged. Szépen megkértem, beengedett. Egy kis történelmi áttekintés, mielőtt beléptek velem az ajtón. A házat Vidor Emil tervezte 1903-ban Bedő Béla, a kor neves műgyűjtője részére. Ez az egyik legeredetibb alkotása, ami a belga Horta és Hankar hatását mutatja - az itt ellesett stílushoz azonban magyaros mintákét is kevert az építész, a Zsolnay gyár majolikáival. Vidor Emil nagy gondot fordított az épület belső kialakítására is, előre tervezett falfestményeket, színes üvegezéseket és csiszolt üvegeket említ meg a korabeli leírás.

A házzal azonban kicsit elbánt az idő, az egyedülálló pávafark-íves, fakeretes portált lebontották, és szögletes ablaksorral uniformizálták a látványt. 2002-ben Vad Tivadar építési vállalkozó szeretett bele az épület homlokzatába, amikor a szemközti banképületen dolgozott. Nem sokkal később már a Honvéd utca 3-as házszám felett dolgozott, helyreállította a homlokzatot, és megszerzett magának egy jelentős szeletet a házból. Neki köszönhető a kávézó és a szecessziós kiállítás is az épületben.

Viszonylag ritkán akad a kezembe olyan szakácskönyv, amit használni tudok. Ajándékba unalmas, ötlettelen receptek összegyűjtő, leárazott könyveket szoktam kapni. Aztán vannak a Michelin-csillagos sztárszakácsok könyvei, de ezekben kizárólag olyan alapanyagokat emlegetnek, amikről még az életben nem hallottam. Sokkal jobb a helyzet a hazai sztárséfek szakácskönyveivel vagy a gasztrobloggerekével, mert azokban ügyesebben alkalmazkodnak a hazai lehetőségekhez, igényekhez. Mautner Zsófi előző könyve, a Gyere velem főzni például az én konyhámban is gyakran előkerül.

De Zsófi legutóbbi projektje, az Így főzünk mi minden várakozást felülmúl, de ezt szerinte ő is érzi: amikor a könyvéről beszélgetünk, mindig nagyon lelkes, ami még az ő eleve magas lelkesedési mutatójához képest is figyelemreméltó.

A lelkesedésre egyébként meg is van minden oka, mert egy csodálatos szakácskönyvet rakott össze: felkeresett 15 nálunk élő külföldit, ázsiait, afrikait, közel-, és távol-keletit, elbeszélgetett velük, majd megkérte őket, hogy meséljék el kedvenc receptjeiket. A végeredmény lényegében tökéletes: egy szellős, színes, személyes, szerethető könyvet kapunk (az alliteráció a véletlen műve), amiben egyszerű, könnyen elkészíthető, mégis csodálatos receptek követik egymást. Úgy számoltam, hogy kábé ötven.

Közben megismerjük az idegen kultúrákat is, nemcsak a gyomrunkkal, de az agyunkkal is, hiszen mindegyik szereplő történetét elmeséli Zsófi, ami remek alaphangulatot fest az ételekhez. Aki többet akar megtudni a könyvről, az olvassa el Zsófi bejegyzését a Chili&Vanilián. Akit meg maga a tartalom érdekel, annak a végére hagytam a legjobb hírt: a könyv ingyen letölthető a Menedék Egyesület, a projektet támogató szervezet honlapjáról.

Nézegetem reggel a Budapesttel kapcsolatos híreket és egyszer csak azt látom, hogy Bruce Willis Romániában forgat. Ezt ígérte legalábbis a Daily Mail cikkének a címe: Bruce Willis takes a breather as he film's latest Die Hard movie in Romania Nem tudtam róla, hogy a magyar forgatási helyszín után átugrottak a szomszédba is, úgyhogy rákattintottam a hírre, de a Daily Mail oldalán már egy új cím jött be, Románia helyett Magyarországgal. Bruce Willis takes a breather as he film's latest Die Hard movie in Hungary Most is ez látszik az oldalon. Nem volt elsőre világos, ki rontott el mit, aztán megnéztem a hír urlj-jét, amit ugye legtöbbször elfelejtenek megváltoztatni a címmel együtt. Hát tessék:

Szétnéztem a neten is, ahol találtam néhány fórumot, ami még az eredeti címmel hivatkozott a hírre:

Szóval a Daily Mail lebukott, az újságírójuknak fogalmuk sincs arról, hogy hol van Magyarország és hol Románia, melyik Budapest és melyik Bukarest, ami Európán belül még akkor is ciki, ha egy sima bulvárlappal van dolgunk.

Nemrég Budapestről új célpontként elérhető Lyon városa is repülővel, ezért a Sofitel szállodalánc úgy döntött, kihasználja az alkalmat: Budapestről Lyonba, Lyonból pedig Budapestre küldte el séfjeit, hogy mutassák be a másik ország lakóinak a saját konyhájuk ízeit. Budapestről Homoki Zoltán és Horváth Ádám utazott ki, hogy a gulyáslevest, a hideg meggylevest, a csirkepaprikást, a marhapörköltet, a brassóit, az Eszterházy szeletet, a dobos tortát és a somlói galuskát bemutassa a lyoniaknak.

Meg persze a magyar borokat, a magától értetődő tokaji furmint mellé nem féltek szekszárdi kadarkát választani. Nem finomkodásról volt tehát szó, hanem azokról az ízekről, amit mindannyian ismerünk, egyszerűen elkészítve.

Nagyon tetszett állítólag a lyoniaknak az ételsor, Homoki Zoltán szerint a hozzánk képest enyhébb fűszerezésű lyoni ételek után meglepetés volt nekik a magyar ízbomba. Most a franciákon a sor, hogy megmutassák a hagyományos lyoni konyhát. A budapesti Sofitel éttermében ezen a héten főz Grégory Alamercery, a Sofitel Lyon Bellecour szálloda szakácsa. Hogy a gasztronómia egyik legfontosabb szentélyével kapcsolatban mire számíthatunk, azt az étterem ajánlója jól összefoglalja:

Hát ezt is megértük. Nem mindig hittünk benne (és velünk együtt a városvezetés sem), hogy lesz a dologból egyáltalán valami, de sikerült: ma délben átadták Budapestnek az első új Alstom szerelvényt, hosszú, évekig tartó huzavonát követően. Én is elmentem az átadásra, ahol Tarlós István polgármester röviden összefoglalta a heroikus tárgyalássorozatot, aminek történetéből elmondása szerint könyvet lehetne írni, aztán kinyitották az ajtókat, hogy a sajtó igen nagy számban megjelent képviselőit betereljék az 1023 utas befogadására alkalmas járműbe. Meg is tömtük rendesen.